Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek 3

2012.01.22

Letargia

Fásult s fáradt emberek.
Köztük a tétlenség ténfereg.
Egykedvü nyugalom ver köztük tanyát.
Így van ez s így volt évszázadokon át.

Mélabús kántorok, egykedvü papok.
Nyomokban az unalom vánszorog.
Letargia egykedvüség, s közben mennyi az öröm?
Kínok között ha kell, tudod e mondani? Köszönöm.
Megköszöni azt hogy felkelünk az ágyból.
S nem hasít fejünkbe a fájdalom.

Nem szaggat fájdalom, se testet se lelket.
Bár sorsod fölött  ki a verset olvasod te is könnyet ejtesz.
Minden nap hoz mindig valami ujat.
Mitől gond baj, s a letargia talán elmulhat.
Nem szórnak lábunk elé virágot.
Nem zengenek ódát, s kiáltanak vivátot!

De ne zavarjon ez hisz csak egyszer élsz.
Bizakodj remélj, hogy egyszer jobb nap virrad fel talán.
S talán eljön ez a nap is........
Talán........
 

 

Nyár

Nyár, a legszebb évszak nekem!
Asztalomon virág.
S bár elmult már a tavasz.
Én még érzem az orgona illatát.

Szobám ablakán besüt a nap.
Mint jó barát, ki kalandra hívogat.
Meleg fénye derüs, mindent eláraszt.
Nyár....olyan ez nekem mint a szerelem.

Nincs határ mely tőle elválaszt.
Zöldellő fák s virágok.
Enyhe szellő táncol a lombok között.
S közben kezemben fut az irón!

Róvom a betüket, születik a vers.
A strófa, nyári nap melege fénye.
Egyformán süt gazdagra szegényre!
Uj reményt s boldogságot hoz.
Az emberi népre.

Bár a nyárban jól jön az eső.
Szárba szökken a magyar búza.
Abból lesz uj kenyér.
Hogy belőle te is egyél.

 

 

Oh mily víg.

Oh mily víg pajkos a gyermeki elme.
Mindig csak játszik, kalandot keresne.
Kalandot melyben sorsunk meg van írva.
Felróva valahol egy ív papirra.

Egy kaland az élet is. De néha gyötrelem.
Egyszer fájdalom, máskor sírig tartó szerelem.
Mig gyermekként átélünk száz csodát.
Feledjük a gondot, búra bajra teszünk pontot.
Majd felvesszünk egy rongyot.

Megtöröljük a lelkünk ablakát.
Melyen keresztül réveteg tekintetünk hatol át.
Nézünk mint a moziban.
S ha szólunk pár siralmas szót.
Azt kérdhetnék.
No mi van?

 

 

Az álmok tengerén

Az álmok tengerén hejj rég jártam én!
Ott hol az élet hajója áll.
Hol a tajtékos hullám nyaldossa a partot.
Hol léptem nyomát a víz rég elmosta már.
Nem térek vissza én soha, soha, már.
Csak gondolatban  járok az álmok tengerén.
Én ifju bohó vidám legény, testileg idősebb már.

De lelkileg ifjonc vagyok vágyam terveim.
Még valának. de hej nem nagyok.
Csak álomképek. Miket kóbor elmém szül.
Vágyak tüze bennem ég, egyre üz s kerget,
Bejárok ungot, s gondolatan berket.
Vajon láthatom e helyet?
Mely valóság lenne? Vagy csak az egészet képzelem.

Lehet az is az egész csak álom talán.
Mert e helyet térkép nem jelzi, s én sem találom.
De ha felkelek csak a puszta valóság marad.
Több ennél az élet hisz amire gondolunk elfoszlik.
Tovatünik gyorsan, s maradt ami volt, ami van, a jelen.
Hogy mit hoz a jövő?
Senki sem tudja nem is sejthető, egy két látnok fejében.
Ott ugyan a mult, s jelen, jövő. De ej mit nekem.
Ott üsse a kő!......





Esti táj

Esti táj a szürkületben.
Körülöttem hallgat a csend.
Künn néha csak egy ág reccsen.
Utcák, terek, sötét ablaku házak.
Levegőben galambok szállnak.

Virágillatot hoz felém a szél.
Míg él az ember remél.
Őszi esték, vígan telnek.
Gondot bajt feledek, s feled sok ember.
Küzd néha veszít, feladja a harcot.
Olykor visszavonul szeliden.
Máskor csendesen elpihen.

Őszi esték, hulló levelek.
Hallgat a csend, s én is hallgatok.
Egy két bagoly néha felhuhog.
Kertek alatt egy  éhes eb sompolyog.

Őszi esték esti tájak, kertek.
Olybá tünnek nekem mint holt lelkek.
Sietős emberek hada, gépies tempóban.
Siet haza, hol talán felsír egy kisgyerek.
Öröm van ott? Nyomor?
Nem tudom, hol van béke, fény, csillogás.
Nehéz az élet nem, ez nem vitás.

Őszi esték muló esték.
Meghitt esti tájak, hol vagytok ma már?
Lelkem felszáll mint szabad madár.
Teszek pár kört az esti táj fölött.
A képzelet szárnya tart, biztos kézzel.
Ég és föld között, hűs lég vesz körül.
Így fentről más ez esti táj.
Csodás látvány tárul elém.

Csillagok ragyognak ez esti tájon.
Ideje a képzeletből a földre leszállnom.
S mire észbekapok átölel az álom.

 

 

Csak a bölcs 

 

Csak a bölcs ember érti a verset?

A verset, melyben kincset más elrejtett. 

Egy vers öröm, egy dal vagy egy óda.

Ebből áll a vers, üres szavak papírra írva?

Másnak ennyit jelent az egész.

 

Mint a vak csak megy, de nem lát szerteszét.

Nem látja a szépet, a jót az emberben a hozzá hasonlót!

Csak a bölcs az okos merül el a verssorok között.

Csak az megy bálba ki díszbe öltözött ?

Hisz a condra, a rongy, az, az, is ruha.

A szegényes gönc is öltözet.

Bár meztelen a lélek.

De kimondhatod bátran: bú, baj gond.

El innen, el véled.......

 

Gyöngy betük papíron, eposzok versek.

Rejtelem ? Sejtelem? Titok van benne?

Beléjük lát az emberi elme.

Kiszűri torz gondolatait, mely testet lelket elkvakít.

Csak a bölcs az együgyű tudja értelmét a versnek?

Igazgyöngyök ezek mit a sors, vagy isten elrejtett.

 

Egy vers, egy szó egy gondolat.

Egy felszólítás védd magad! Mitől?

A magánytól? Az elmulástól? Hisz semmi sem örök.

Bár a nap talán örökké fölöttünk ragyog.

Lelkünkbe marnak tébolyult sóhalyok!

 

Vágyunk de mire? Lomra vagy értékre.

Hisz ami romlatlan tiszta, ami egész.

Az a jó az a szép. Egy vers lehet vidám.

Vagy felkavaró az ám!

Olvasod a padon ülve elnyulsz , lustán lazán.

Mindegy hogy hol, mikor verset olvasni írni jó

Mert istentől jön ez tőle való.

Ámen!

 

 

 

Lányok zenék versek.

 

Lányok, zenék versek.

Olykor könnyet ejtek.

Miért? Ne kérdezd, nem tudom.

Talán lelkem sír egy hajnalon.

 Ébredek hideg ravatalon.

Előttem mírtusz, kopott asztalon.

 

S közben mulik az idő.

Már uj hajnal hasad, kakasszó jelzi.

Itt a pirkadat!.......

Már világos az ablak, betűz a  nap fénye.

Uj nap jön, uj ígéret.

 

Uj lánynak tegyük a szépet.

Ujra terítsük az abroszt az asztalra.

Hisz a lélek is test is, enni kér, enni vár.

A bakter a sorompót leereszti már.

 

Vonat fütty hasít a csöndbe.

Gyereket fogandnak valahol örökbe.

S közben egy presszóba betérek, halk zene szól.

Egy másik asztalnál kuncogó lányok.

Ujjal mutogatnak reám?

Vagy tirátok? Ti fáradt emberek.

 

Nagy gyerekek vagyunk?

Vagy felnőttek? Kiket megnevelt az élet!

Vegyük el a jót a szépet. Mit az élet kinál?

Rekedt varjú egy karón, egyre mondja, kár!

 

Mi az mit megtenni kár?

Hisz az emberi lélek lomtár?.

Csak az elme örök ragyogása.

Csak az őszinték könnye, igaz gyöngyként.

Hull a korhadt fejfára. 

 

Lányok kiket szeretünk, rajtuk is fog az idő.

Zenék mit hallgatunk, recsegve szólnak talán.

Vagy harsányan szépen szólnak.

Nem tudom ma már........ hol a kilóméterkő s a határ?

Versek, rólatok egyet biztosan tudok.

Vagytok, voltatok, s ma még én is vagyok......

 
 
 
 

 Tél van

Tél van ismét, hó borult a tájra.
Fagyos kezű szél tur ifjak, s vének hajába.
Fehér a táj, kihalt utak, itt ott egy gyerek.
Szánkózni mennek, most azt lehet.

Siklik a szán, gyermekzsivaj üli meg a tájat.
De imhol ha szegénység az úr az ember mit várhat.
Megoldást tán? gondra? bura? bajra?
Álmodik a szegény, óh a csóró balga!

Álom és valóság, hol a tűrés határ?
A nincstelen kifakad, kérdi imigyen.
Nekem mi jár? csak a nyűg? a gond?
A sok, sok, teher. Az ember néha sírva viseli el.

Hideg tél az úr, oly sok a szegény!
A nap melege kéne, de az most hiú remény.
Kopasz fák, rajtuk most nem dalol madár.
Csak hó ropog lábaink alatt.
Hazafelé sietős az út,a hideg gyors tempót sürget.
Szarvast vaddisznót a vadászok űznek.

A hideg sört néha meleg tea váltja fel.
Bár a mondás tartja ( kinek a pap kinek a papné ).
Ahogy megfelel ízlésének azt issza a jó magyar!
Este mikor majd a paplan betakar, s az éj borul a tájra.

Mikor a juhász tavasszal ledől  subájára.
Akkor ujra virul a határ, de addig még nyílik hóvirág.
Továbbb fűzöm gondolatom, de most hogy mi kéne még.
Magam sem tudom........


 

 Régi élmény

Régi élmény ötlik fel bennem.
Ülök az iskolapadban mellettem Anyu és Apu.
Köztük én a kis tanonclegényke.
Aki vállat von még az egészre,

Mert ifjonti fejjel gyerekként óh de más a világ!
Átélünk száz csodát, csak a ceruza és füzet.
Ez a fegyverünk. Számokkal s betükkel csatázni így megyünk.
Gyerekkori élmény hejj! rég volt már.
S ma már csak emlék, emlék amit eltennék.

Jobb időkre várva, nem ülnék mint szótlan rab.
Kit fogva tart a börtön ajtó, s előtte a foglár.
Szót se szólnék, ha gyerek volnék még.
De rég volt ez......s hol van ma már?

Az iskola pad hol ültünk egykor, mely mint a kő kemény.
Régi emlék már, néha feldereng.......meglódul a képzelet.
Ha még lehetne gyerekként rónám a betűket.
Ejj szívesen hoznám vissza az elmult perceket.
De jól tudom! Nem, nem, lehet!

Percekből áll össze a boldogság.
Órákból az élet. De én jól tudom, ami elmult elmult!
Eh, mit is remélek. Mit remélek? Nem tudom.
Nem tudom, mert a multat az ember nem hozhatja vissza.
Néha utrakelünk, mi sem tarthat vissza.
Talán álmainkban régi élményünk is valóra válik.
De hosszú az út, s tán sötét odáig.

Galambszárnyon repül a muló idő!
Vele száll a vágyunk, oda hol várnak.
Szamárháton mint egykoron Jézus tevé.
Nekivágunk mi is az idők titkának.

Utrakelünk s megyünk álmaink után!
Egy pont van előttem mely oly halvány.
Csak pisla fény, valakik hívnak, csak egy jelre várnak.
Apu s Anyu az? vagy más emberek?

Nem, Apu s Anyu, nem, nem nem.
Az nem lehet, ők csak várnak rám.
Majd találkozunk, a képzelet vonata, előttem megáll.
Mi az uticél még nem tudom.
De kár........óh de kár.......

Régi élmények, mint törött tükör.
Összetört szilánkok.
Volt egy régi élményem.
Iskolai emlék a multból.
Ennyi volt csupán.
Odalettetek régi dolgok, s élmények,köd borult rátok.

Feledés homálya mindent betakar.
Szikkadt földet áztatja hó és zivatar.
Nem tudom még mit hoz az élet.
Régi dolgot élményt?
Vagy csak szép emléket.
Bár mi is jön....eztán nincs más csak ennyi!
Emlékeink közé ezt is el kell tenni.
 
 
 
 
 
Kicsit fáradtan

Kicsit fáradtan gyűrött arccal megyek.
Előttem fák folyók s hegyek.
Néhány kis virág, az uton talán nekem nyílik.
Illatuk kisér egészen a sírig, mely majd befogad.

De most még fejemre tűz a nap heve.
Nyáron pajkos szél turja hajam.
Port kavar, mögöttem marad az emlék.
Még csak ma érkeztem, de máris mennék.

Hova? vár egy hely a nyugalom, a csönd othona.
Itt halk zene szól, megszünik a viág zaja.
Elmém rejtekében, gondolat fut át.
Őzet látok künn, bakot és sutát.

Riadtan futnak árkon bokron át.
Csendre vágynak ők is.
Élnek szerény kis életet.
Még lehet, még lehet, erdő rejtekén.

Hol még talán érintetlen a táj.
Rég volt, így volt, így van még nem tudom.
Csend rend, nyugalom hol pihen az ember.
A fáradt test békére hol lel?

Csak a temlom oltára?
Hol leborul imára az ember?
Hol a hely ami mindig hazahív, hazavár.
Nem tudja az ember, nem tudja ki hív, s ki vár.

Kicsit fáradtan gyűrött arcal jársz te is talán.
Utadon társ, ki? az öröm a magány?
Őrzöd e szívedben a dallamot.
Mely felhangzik még ma is talán.

Mi ez? zeneszó vagy csak a szülő szava.
Ki hív, óh jöjj haza, óh jöjj haza tékozló fiú.
Ne várj csodára, se másra.
Leked tárd ki most egy vallomásra.

Nyáron neked ragyog a nap.
Neked zöldül a fű, s énekel a rigó.
Dohogva kelsz talán s fáradtan fekszel le.
De hidd el!......Élni jó oly jó, vagy csak jó lenne?

Gyűrött fáradt arcunk felragyog.
Talán lesznek még szép napok........




 

Micsoda idők

Micsoda idők vannak mögöttünk.
Örömteli s búval telt élet.
Keserves tapasztalat harcok.
Ma már csak elmélet.

A gond s bizonytalanság ködfátylán tul alig látunk.
A félelem határa mint sötét kapu tárul elénk.
Micsoda idők jönnek még?
Nem sejti az ember, mit hoz a jövő.
De mint rém álom, sokszor jön elő.

A realizmus és az álom két külön határ.
De mi van azon tul? ott vajon mi vár.
Megfakult eszmék, rongyos elmélet.
Nélkülözés szegénység, milyen igy az élet.

Olyan biz az amivé, teszi az ember.
Zsarnok kézzel elvesz. Máskor adni nem mer.
Évszázadok óta így él az ember.
Van ki fényben fürdik, s a pompa gazdagság reá ragyog.
Ha kér tőle a koldus....így szól. Nem adok!

De van ki nélkülöz, napról napra él.
Van ki pazarol s csak henyél.
Mint a tücsök és a hangya, a a Fontaine mesében.
Így élünk, s ilyenek vagyunk.
Egyszer örülünk máskor fellázadunk.

Micsoda idők jönnek még?
Talán csak a jósok tudják mit hoz a jövő.
Bármi is lesz mindig remél az ember.
Mert a remény van, volt, s mindig megmarad.

Nappalra jön az éj, majd a pirkadat.
Mert szüntelenül forog a világ.
Benne élsz te is.
S benned a remény él tovább.......

 

 

 

Betyár kesergő

Mit kopácsolnak odakünn ? kérdi a betyár.
Bitódat te jómadár, emigy szól a foglár.
Búnak ereszti fejét a betyár.
Hát legyen akkor, ami elmúlt visszasírni kár.

De egy pohár bort még csak kapok?
Feledni az életet, a keservet a tegnapot.
Feledni a kóborlást, a magányt a hontalanságot.
Ami csapást rám mért a bús betyár élet.

Feledni akarok amíg csak élek.
Ezt a kis időmet borral töltöm el.
Ha lehetne ez volna a hő óhajom.
Ha már megkell halni kint a hideg hajnalon.

Kis időm van még míg lesújt rám a bakó.
Szeretőt családot feledni volna jó?
Nem, őket isten gondjára bízom.
Míg ölelem őket gondolatban.
A rabláncom csörgése felriaszt.

Papírt viaszt kérek, levelet írnék.
Kiket itt hagyok ezen világon, szálljon reájuk béke.
Búcsúzik egy betyár, nemsokára itt a vég, élete vége.
Utoljára még, ha szeretteim jönnek, a kerítés felé búcsút int kezem.
De még csak éjfélt üt az óra, fejem vánkosomra hajtom.

Ha itt az idő tudom menni kell.
Isten veled világ, talán nekem is uj nap virrad fel......


 


Huszonöt éves

Huszonöt éves korban még szép az élet.
Vannak ábrándok, célok álomképek.
Huszonötévesen még nem fáj semmi.
Ifjú szívvel csak előre lehet menni.


Huszonöt éves voltam egykoron.
De haj, már kétszer vagyok ennyi.
Huszonöt évesen vágyunk csak ennyi!
Bár megállna az idő!

Örök fiatalság.
Nem kéne más semmi!
De az élet mulik.
Pereg mint a homokóra, homokja.

Huszonöt, ötven év.
Lassan hajlik görbül a hát.
Őszülve megyünk lassan a sír felé.
Talán szép volt életünk.
De aztán nincs tovább.







Mama.

Hajlott hátú kis öregasszony.
Fekete kendő fején.
Ilyen volt mama.
Midőn én születtem özvegy volt már szegény.
A kemence padkán ült, s az ölében én.

Arcán ránc és redő.
Zsenge leányként, ment férjhez.
Szegény nagyapámhoz.
Kit nem ismerhettem én.
Hisz nem volt már akkor ő.
Mikor én születtem.
Hallani vélem mint mama mondja.
Az évek elmúlnak felettem!

Fiatalságát elnyűtte a munka.
S a múló idő, a kor.
Mely vállára, súlyos terhet rakott.
Gyerekeket nevelt, s méghozzá hatot.
Ő még látta az orosz tankot dübörögni.
Túlélte Rákosi korszakát!
S a Kádár rendszer borús hajnalát.

De a nyolvan év s a betegség nyomot hagyott rajta.
Míg járni bírt párszor ő vitt óvodába.
Édesanyám anyja " Mama "
Vigyázó szemét mint játszó gyermekre.
Jó párszor reánk vetette.
Nyolcvanegy éves volt.
Mikor itthagyott minket.
Hites ura várta.
Csak emlékemben él.
Az ég vigyázzon reája!






Őzike

Szelidszemű kedves kis állat.
Ha megriadsz merre visz lábad?
Rohansz árkon bokron át.
Zúgó patakon.
Embertől távol.
Csak ott vár nyugalom.






  Boldogság.

Gyerekkoromban boldog volt az élet.
Elfoszlott mára, mindez semmivé lett.
Gyermekként gyakori vendég volt az öröm.
Most ha néha betoppan köszönöm.

Boldogság.
Csak egy szó, tünik mint az álom.
Remélem egyszer én is megtalálom.
Talán......

 

 

 

Fecske

Röpköd a villámgyors fecske.
Mert most szállni van kedve.
Kicsiny fészkét épitgeti.
Fiókáit megeteti.

Villásfarkú fecske madár.
Elmégy hamar, ha véget ért a nyár.
De örülünk a jöttödnek!
Mert a jó időt jelzi.

Kiváncsi szemeit gyerekhad veti rád.
Jóska, Tercsi, Fercsi, Marci.
Figyel mint cikázol.
Szárnyaidon napfénye csillog.

Míg szemünkben a vágy tűze villog.
Hogy lennénk bár mi is.....
Hozzád hasonlóak, s gondtalan emberek.
Kiknek csak képzeletben száll, s repül.
Át egy futó gondolat agyán.
Mosoly arcunkon e gondolatra átfut.
Bár csak halovány.
Oly jó nézni téged.
Kis fecske madár!
Mikor volt az első tavasz.
Mely veled jött el, nem tudom már.
Tested kicsiny törékeny.
Sebesen röpit tova szárnyad.
S közben illó vágyaink lassan tova szállnak!

 

 

 

Zenekarok, énekesek énekesnők.

Mihály Tamás, Kóbor János, Molnár  György.
Debreczeni  Ferenc  Benkő  László.
Ők  az  Omega.
Egy  együttes, egy  összefort  csapat !
Mely  sikert  ért,  el  s  arat.
Oly  korszakban, kezdték  a  zenét.
Mikor  még, a  kommunizmus  szőtte  álmait !
Gúzsba  kötötte  e  kor,  az  ember  vágyait.
Lendülettel, játszik  a  csapat.
A  Ifjusági  parkban, s  máshol.
Ismertek  lettek, ők.
A  rock  zenében, úgymond  úttörők !


Színvonalas  zene,  ifjúkorom  zenekara.
Kik  a  már  Kádár,  rendszer  idején.
Nyűtték  a  húrokat.
Selmer, Ludwig, Pearl.
És  más  hangszerek.
Küldték,  a  zenei  üzenetet.
Élő  zenéjük, van  mely, szivünkhöz  szól !
Itt  pörög, a  dob, s  szól  a  gitár.
Felkavar  egy  érzés, mely  lelket  kitár.


Régi  slágerek, Gyöngyhajú  lány, Léna.
És  még  sok,  más  ismert  sláger.
Jó  néhány  siker, aki  felnőtt  rajtuk.
Nem  felejti  már el.
És  bár, hajukban  már  sok  őszhajszál.
Mögöttük  már sok, helyszin  koncertek.
Turnék  fellépések, születnek  még  új  dalok.
Öt  nagyszerű  ember, idősödnek  ők  is.
De  szívűk  fiatal, hallgasd, érezd   zenéjüket.
Néked  s  hozzád, szól  a  dal !
A  Versenyző, Isten  tudja, Egy  új  nap  a  teremtésben
Úgy  szól  még, a  gitár, mint  a  rock  hajnalán.
A  hatvanas, s  nyolcvanas  évben.
Felidéznek, pár  szép  emléket !
Mint  egy  souvenir, olyan  ez.
Mely  megillet  téged.
Ki  e  zenét, hallgatod.
Az  elröppenő  pillanatot, talán  még  épp  elkapod !


Itt  az  Apostol.
Németh Zoltán,  Meződi  József, Baranszky  László,  és  többi a  tag.
Nosztalgiájuk, szinte  elragad !
Homokvár légvár  kártyavár.
Őszintén  szólnak, érzelmek  s  dalok.
Úgy  énekel  "Papa" mint  a  régi  nagyok !
Harsona, dob, gitár, a  dalokat   összhang  hatja  át.
Figyelj  kicsit, s  Halld  a  szívek  dallamát.
Mikor  a  szinpadon, szólnak  már  a  dalok.
Eggyütt  mozdulnak, a  karok.
Oly  jó  velük, énekelni.
Okosabban  kéne  élni !

Dogs, Liversing,  és  más, zenekarok.
Kiknek  a  sikerből, csak  egy  kevés  jutott.
Kiknek  a  sarkában, mint  juhásznak  a  puli  kutya ! 
Ott  ólálkodtak, az  "Okosok".
Pár  minden  lében,  kanál  emberek.
Kik  minden  dalban,  talán  politikát  láttak.
Szinte  mondták, ülj  le  csak,  élj  a  mának.
Ilyenre  mint, ti  sikerek  nem  várnak !

Szörényi,  Levente  Bródy János, Payer, András.
S  Nagy  István.
Szenes  Iván, és  más  emberek !
Szőtték, szinte  ontották, a  nagy  slágereket !
Oly  jó, néha  emlékezni.
Mit  jelent, Záray  Márta  sikere  a  Homokóra ?
Nem  csekélység, e  dal.
Na  álljunk, meg  egy  szóra !
Gitárom  beszélj  most  halkan.
Énekli   "Gyurink"  a  Korda.
Sokáig  hallgatni, ej  de  jó  is  volna !

Szólnak  az  éterben, a  "zenekarok"
Több  mint  monoton,  egyhangú  zene !
Mert  művészet, a  zene  és  ez  nem  vitás.
Egyik  legszebb, emberi  alkotás.
Mi  lehetne  más ?
Bendzsó, gitár, szaxofon, és  más  hangszerek !
Szétkürtölik  mi  igaz, s  való.
Szerelemről  szól  egy  szép  dal !
Hallatán  néha  fátyolos, a  szemed.
Oly  megható.
Úgy  véled  oly,  szép  nincs  is  arra  szó !

Talán  hozzád, is  szólnak  e  zenekarok.
Bár  e zenekarok  tagjai, és  szólisták.
Testben  már nem, de  lélekben  még  fiatalok !
Sárosi  Kati, Mátray  Zsuzsa.
Máté  Péter  hangja,  s  még  oly  sok  melódia.
Felcsendül  talán, bakelit  lemezen, cd-n  vagy  kazettán.
Hozzád  szól, Syrius. neked  zenél  a  Juventus.
Neked  énekel,  Németh Lehel  és  Ambrus  Kyri.
Dőlj  hátra, lazits.
Szép  dolog, a  zene.
Emléket  idéz, szórakoztat.
Mi  más  kellene !






 

 Pumukli

Élt  egy  kis  kobold.
Pumukli  a  neve.
Képzelet  szüleménye, eme  kis  manó !
Kedves  kis  lény, nem  egy  zord  alak.
Élménye  s  kalandja,  magával  ragad.
Elnézed  őt, s  jókat  nevetsz.
Mondhatod  magadban, na  még  ilyet !


Asztalos  műhely, az  ő  othona.
Hol  Éder  mester, dolgozik  serényen.
E  csinytevő, kis  kobold  olykor  ezt,  azt, a  polcról  ledob.
Másor  eltüntet, ezt  s  azt.
Közben  nem  látják, a  kis  ravaszt !
Egy,  egy, vita  után  jó  egy  korsó  sör !
Ha  megisszák,  Éder  apó  tovább  nem  pöröl.

Vidámság, móka, léte  eleme !
De  ő ilyen, mi  más  lehetne ?
Eltünik, s  feltünik  ennyi  az  egész.
Közben  Éder  mester,  csak  néz  szerteszét.
Besurran  ide, oda.
Megdézsmálja  mások  ételét.
De  őszerinte, ez  nem  polgárpukkasztó  viselkedés !


Néha  zöld  nekem,  az  ami  másnak  piros.
Néha  pont  az  teszem, ami  amúgy  tilos !
Ezt  az  elvet, vallja  eme  kis  manó.
Jókat  nevet, ezen  a  jó  Éder  apó.
Kacagás, káosz  bonyodalom.
Ez  minden, mit  okoz  e  kis  manó.
Kis  dolog, az  egész.
Bajnak  úgymond,  nem  tulajdonitható !

Egy, egy, kaland  után, ha  sörét  megitta !
Eltünik  a  nyitott  ablakon.
Eső, után  tócsákban  ugrándozik.
Máskor havat  lökdös.
Vagy  egy, csinyje  után, jóízüen  nevet.
Olykor  egy, félreértés  után.
Éder  mester, tisztázza  a  dolgot !
Így  nem  hagy,  becsületén  foltot.
Eme  tett, mit  kis  koboldja  tett.  

Eme  vidám, kis  kobold.
Tán  nekünk, is  szerez  boldog  perceket.
Kalandjait  átéljük,  oly  sokan !
Pár  vidám  perc  ez,  ennyi  csak  az  egész.
De  gyorsan  elrohan !
Egy  két, korosztály  nézi  meg.
Kit  érdekel, s  ez  olykor  nem  kevés.


Több, mint  olcsó  regény.
Szeretettel  irták, a  film  készitői, és  a  statiszták !
Talán  hozzád  is  szól,  e  bájos  kis  mese.
Nézd, s  halld, meg  őt !
Pumukli  vár, rád.
Mint  egy, jó  barát  olyan.
Bárcsak,  néha  látnád !




Egy utca

Volt egy utca régen, s benne a szülői ház.
Itt tanultam járni, mint gyerek.
Az örömöt a jót, itt éltem át midőn értelmem kinyilt.
Kellemetlen s kellemes emlék is volt.

Miből volt több nem tudom a kellemes emléket őrzöm.
Néha felidézem, Hiszen a jó emlék sokáig megmarad.
Napra nap jön, éjre éj, az éjfélt követi pirkadat.
A gyermekkor öröme, s vígsága nem hagy el.

Bár gondok közepette elhalványul talán.
De néha, ujból felcsillan egy kép a zsenge ifjuságból.
Ebben a képben ujra látom a szülői házat.
Ujra látom gondolatban, mint telik hétköznap s ünnep.

S a Szüleimet midőn névnapokon koccan a boros pohár.
Mi mint gyerekek pogácsát s tésztát majszolunk.
De az is előttem van mikor künn a porba rajzolunk.
Ujra hallom hogy kotkodál a tyuk s gágog a sok liba.

Mint gyermeknek a disznótor is élmény volt az ám.
Szalmával történt a disznó perzselés.
Kiváncsi gyermekszemünk hajj hogy tapadt oda.
Gyerekként játék volt minden! S egy nagy csoda.

Nagymama ringatott a térdén s innen indultam el.
Várt az óvoda, délután ujra az utca kövét róttam.
Várt a kis ház, az othon meghitt, csöndje.
Melyet a mi zajunk vert fel talán, füstölgő lámpa.

Nyári este támadt a szunyogok hada, béka kórus.
Zengte egyhangu dalát, örömnek s búnak.
Kaptuk néha gondját s garmadát,
Itt volt az elsó hó mit láttam, itt volt a karácsony!

Itt volt s talán itt van ma is a sok emlék.
De már szántóföld van csak csupán helyén.
Két ház, mi még maradt s nekem egy pillanatnyi emlék.
Egy utcáról szól ez a vers, mit őriz nekem pár kép.






Volt egy régi nyár

Volt egy régi régi nyár, mely nem jön vissza.
Nem jön vissza, soha már.
Volt valahol, s talán most is van még!
Egy emlék, mit úgy, de úgy eltennék.

Volt egy ifjukori szerelem, már csak emlék.
Ez maradt nekem, járok az utcákon.
Bérházak oldalán plakátok. Mostoha sors vár reátok.
Hisz ártó kezek letépnek, most már a szél visz el.

Belőletek nem marad más mint papírcafat.
Irónikus arccal nézek egy gyerekhadat.
Gyerekfejjel más az élet, nekik uj a régi nyár!
Nekem néha fáj az mi elmult.
Eltünt az idő örvényében.

Közben parkba, érvén egy padra ülök.
Ujságba mélyedek s multba kerülök.
Mint időutazó megyek oda hol nem vár se édes se mostoha.
Megtorpanok mert ime zárt ajtó fogad.

Töprengésemből felver csilingelés.
Jön egy csacsifogat, habár a csacsin ott a mélabú.
Csengője vidám, cseppet se szomorú.
Volt egy régi nyár! Volt egy örömóda!

Volt néha tivornya! Voltak szükös hetek.
Volt régen egy kertünk benne répa s retek.
Volt egy mesekönyv is, hajj, hajj de szép!
Lapoztam olvastam, hejj rég, volt de rég!.

Volt egy régi dal is szerelemről szólt.
Volt egy szál virág is, szagos begónia.
Udvar dísze volt, Édesanyám ültette oda.
Volt egy régi film, s van még sok sok mese.
Kedvenc női név mi tetszik, Emőke, Emese.

Elmult a régi nyár, de mint a főnix madár!
Hamvaiból éled, feltámad s ime visszajár.
Nyár, Ősz, Tél, Tavasz. Megujul mind.
S mint az óra körbejár, megy mint miniszter.
Ha a mandátum lejár.

Régi idő, s régi nyár!
Ennek emlék, s másnak kár.
Elmult odavan, hagyd el már!
Így fakad ki az ember ha unja már.

Sok beszédnek sok az alja!
A friss virág elnyílt már.
Hisz míg le nem téped, addig szebben vírít.
Élvezi ő is a nap mosolyát s könnyeit.

Emlékét egy régi nyárnak, mint utazót kit visszavárnak.
Mint fáradt vándort kit harangszó fogad.
Mint kertész ki összehúz avart, s lombokat.
Úgy őrizünk mindent mi jó mi szép.

Volt egy régi nyár, hosszú, hosszú forró Nyár!
Talán gyermekségem legszebb nyara volt.
Nem tudom ma már, elment, s magával vitte az Őszt, Telet, s Tavaszt!
Egy emléket hagyott. Ugyanazt! ugyanazt! ugyanazt!






Közeleg a Május

Közeleg a Május, orgona virágzik.
Lassan felzeng  a sárgarigó dala.
Gondolatimban iskolás vagyok megint.
Kis falumba jövök haza.

Régen így voltam így éreztem mint gyermek.
Elszálltak az idők fölöttem.
Az évek megneveltek, bölcsebb lettem.
S a tapasztalat mint teher, nyomja vállamat.

Közeleg a Május! Jön a majális!.
Játéktól s zenétől hangos a tér s mező.
Május van ilyenkor aranyat ér az eső.
Hejj sokat ért a feddő szó, s az intelem!

Májusban tombol forr a szerelem.
Hosszú tél után a víg tavasz jön.
Több a munka, erdőn s mezőn.
Lankán s legelőn virág nyílik üdítő a szemnek.

Orrunk beszívja a nárcisz, s az ibolya illatot.
Felzeng itt egy dalllam, s ime még amott!
Lám a gólya is ime visszatért, itt születt.
S ime, mint lenni szokott, évről évre visszajár.

Visszavisz engem is egy emlék, még gyermek valék.
A szülői házban hoz felnőttem, muskátli nyilt.
S még tudj isten mennyi virág! mellé gyülmöcs alma.
Ma már tudom, munkával verejtékkel termel a ember.
Ha lázadni mer olykor az ember, hát sokat az se segít.
Földi dolgot kapunk csak, ....később mennyeit?

Küzdelem, szenvedés, kín, máskor öröm a szerelem.
Mikor milyen az élet, mit tartogat?  mit hoz?
Mindez reánk van bízva, s talán isten is felrója egy ív papírra.
Mérlegre teszi sorsunk, s elhagy vagy megsegít.
Ki tudja mit hoz a Május, Junius, s a többi hónap.

Ki tudja milyen lesz az év, s ki tudja még mi közeleg.
Vihar, napsütés, eső, förgeteg! Közeleg a Május.
Közeleg az ember, céljai felé mint zarándok.
Megyünk egy képzeletbeli Mekka felé!
Megyünk s néha visszafordulunk, s valahová majd csak eljutunk.
Egyszer........még..... talán.





Van egy sínpár

Van egy sínpár, ragyogó!
Van egy vonat a kereke zakatoló, csattogó.
Messze száguld a vonat, viszi a sóhajomat.
Messze, messze, távoli helyre.

Hol nyugtot talál szív és elme.
Messze száguld a vonat, hol nincs tér, s határ.
Oda hol tévelygőt, egy, egy ,anya hazavár!
Hej sokszor dübörgött s zakatolt a vonat.

Mit előszőr láttam fekete gőzös volt.
Füstje s szikrája szállt az ég felé.
Énekelt róla a mi Poór Péterünk.
A fekete vonat, emlék már, de amely van.
Olykor robog velem s  velünk. Csillogó sínpár.
Úgy tünik végtelen, illúzió? valóság?

Neked vagy nekem, talán mindkettő egy kicsit.
Fantáziál az ember! hisz egy nagy gyerek.
S már a fejelágya bár benőtt, néha ott hagy dombot s hegytetőt.
Élvezzük a kerekek zaját, mely ütemesen zakatol.


E gyors monstrum átmegy hídakon.
Alattunk hömpölyög a folyó.
Agyunkba egy kép villan be élni jó! oly jó!.
S lám néha alagutba ér a vonat.
Vélnénk olykor homály fedi a sötét dolgokat.

Szó játék értelme kettős! mert lám ilyen az ember.
Egyszer felelőtlen léha, s néha hazudni nem mer.
Máskor dolgos, hisz a kelő nappal ébred!
Munkája valóság nem, nem, csak elmélet.


Ragyogó sínpár hejj! hányszor láttalak!
S talpfáidon hányszor emeltem lábamat.
Baktattam ide s majd oda, jutottam egyszer ide.
Majd máskor amoda. Hejj sínpáron zakatoló vonat!
Elvinnéd ugye legszebb álmomat?

Hisz midőn szenderednék, harsány sípod harsan!
Felriaszt madarat, ebet, a jó ég tudja csak mit még, egyebet.
Csillogó sínpár western filmeken, milyen élmény volt?
Nekem szép, neked talán ki e verset olvasod.
Egyből az jön elő vonat, indiánok!


Jó napot kivánok...........
A valóság ilyen, kalauz jön s jegyet kezel.
Jegyet mely egy útra s egy életre szól talán.
Ki tudja mit hoz még a holnap, sírjaink fölött.
Tán majdan betanult szöveget magolnak.

Megállás nélkül gördülnek a vonat kerekek.
Ki tudja mit hoznak nekem? s teneked!
Álmot emléket  ismerős az ki a peronon leszáll?
Közben eső szitál s nap is nyugovóra tér.

De a vonat még egyre, egyre jár.
Fák, városok falvak, elmaradnak lassan.
Ködbe vész a táj. Valakit, valamit, itthagyott a vonat.
Egy késett utast? vagy a balsorsomat?

Rohanj hát! Vágtass. Hejj vágtass, óh vonat.!
Vidd el mi kín, mi fáj, de hagyd meg, óh hagyd meg.
Boldogságomat!..........






Temetőben

Csend van bennem, e sírhant körül.
Hol egykoron voltatok, s ma is vagytok.
Lelkem csendben örül.

Ajkamra tolulnak ki nem mondott szavak.
Érzések, óhajok, ki nem mondott szó.
Emlékek vagytok, már, mindig csak emlékek!

Élünk! De meddig? Nem tudja senki.
Hús vér test vagyunk porrá válunk.
Aztán mint ha egy filmrendező mondaná ennyi!

Elmulik az élet, elszáll a lélek.
Gondolatban kezem bucsut int felétek.
Mennyit kaptam tőletek? S mennyit adtam vissza?
Nem tudom ma már, szemem előtt lebeg bírói talár!

Isteni bíró mérlegeli sorsunk!
Jók e avagy rosszak voltunk?
Korhadó fejfa, előtt kopott az elmélet.
Bár a lélek nyitott, mellyel a jelenbe nézünk.
Vakon tapogatózva megyünk előre.

De még nem látjuk a jövőt.
Mit tartogat, bár tudnánk.
De csak vágy sarkall ott legbelül.
Itt töprengek most e sírhant körül!

Csak csend van itt, néma áhítat.
Mely elmét, testet, lelket, átitat.
Mindehol sírkövek, fejfák, virágok.
Kik egykor voltatok talán isteni fény ragyog tirátok.

Isteni fény melyet követ feltámadás?
Nem tudja az ember.
Isten tudja csak ki más!





Hiába sírsz

Hiába sírsz, az ki elment nem jön immár vissza.
Tövises volt útja. Látod?
Immár tiszta. Zavaros a tó víz is ha vihar támad.
De szelíd fordrai csillogók, ha rá tűz a nap.

Az ki él csak az lehet boldogabb!
Ki elment minket itthagyott.
Istenhozzádot ajka nem mondhatott.
De talán lett volna pár kedves szava még.

Fájó emlék már mely lelkünk tépi szét.
Ködbe vész emléke? Takar még a halotti lepel?
A tegnap hű, s a ma hűtlen gyermeke csendben ünnpel.
Örül hogy él, Oh balga azt vélnéd talán e lét örök?

Megkondul fölötted is majd a lélekharang.
Elbucsuztat az ige téged is.
Még ideköt az élet. Rokonok, barátok testvérek.
Még reád néz egy női szempár.
Bátorító mosoly neked szól talán.
Távol van  már kit szeretünk arca halovány.

Leány még kéne a férfi szó bátorító s biztató.
Kéne még, a földi jó, az útravaló.
Kinemmodott kérdésedre ugyan ki ad választ?
Ki kísér utadra? Ki sír majd utánad?

Az ki nékem fontos, habár már nem él.
Utján elkísértem én, bár neki kihunyt már a fény.
De én ma is látom őt az ki nekem drága.
Reá nem borul feledés homálya.

Nyílik még sírján sokszor a virág.
Mert az útnak nincs  még vége!
Az élet megy tovább.
Ámen.






A szeretet összeköt

A szeretet összeköt. Csak a halál választ el?
Kérdi istent az ember de az nem felel.
Míg éli az ember életét, álmai képét tépi szét.
Mert egy álomkép csak elillan, csak a valóság marad.

Az anyakönyvvezető összeköt sorsokat.
Ime így él az igaz ember, hű társát elveszti.
De a reménye megmarad, a sírban egyesül két ember.
Két fejfán két név, két test nyugodni tér.

Alszik immár, miként a gyermek.
Kit anyja dallal ringat el, kérdezem én.
Miért mind ez. De csak siket csend felel.
Válaszra hiába várok, előttem út.
Mögöttem híd, s azon tul az árok.

A gaz között nyílik még pár virág.
A nyomorult kínjában istenért kiált!
Talán megoldást ott lel bajára?
Óh a nyomorult, a balga, a kába.

Máskor konok istentagadó, a bajban megalkuvó.
Ilyen s hasonló az ember, fekszik s felkel.
Nagy tervet dédelget, szeret is talán.
Vagy az csak álca? porhintés ebbe a világba.

A szeretet összeköt, jól tart e kapocs.
Minden lépés megfontolandó.
Mert az ember csak egy halandó.
Itt e földön csak testben él, majd lélekben immár.

Talán marad örökké a koporsó rabja?
A feledés majd betakarja, emléke ha jótt tett.
Nyom nélkül nem mulik el soha.
Bár néha a sors oly mostoha.

Eső áztatta, naptól kifakult fejfák.
Rajtuk a szüleim neve.
Kik bennem örökké élnek.
Mert elszáll a szó is, és az ígéret.

Papok mormolnak imát s mondják az igéket.
Monton hangok s imák, nyitott sír körül.
Míg él az ember örül, Mert az ki szeret maga a szeretet.
Gyülöletből nem, épül a világ.
A gyülölet utján nem nyilik virág!

Bár szeretni nem mindig könnyü!
Olykor bizony, nehéz, oh nehéz!
De nézz szét te is ki e verset olvasod.
Talán ha rájössz hogy valaki téged is szeret.
Ime máris van egy jó napod.






Álmodom

Álmodom a boldogságról.
És egy dalos kismadárról.
Álmodom egy szál rózsáról.
Álmom a hajnal tépi szét.
Modok néked egy mesét!

Álmodom vagy ébren vagyok.
Magányomban egyedül vagyok.
Álom édes álom, ha átölel.
Magával visz egy világba.
Hol megnyugszik az árva!

Az üldözött othonra lel.
Kies tájra jő hólepel.
Temetőre, s templomra zúzmara nő.
Fára s kőre moha. Menni kéne megint!
De hova? De hova?

Álmodom még mindig, s közben szól egy dal.
Szól a rock zene, arébb cigány nóta.
Kis siheder így szól?
Mi kéne ha vóna?

Mi is kéne, tünődök én.
Szép lány csókja? gazdagság?
Lásd magam sem tudom.
Csak a magam útját járom én.
A sorsom a hitem s életem.
Ugy alakul ahogy képzelem.

Vagy talán ezt gondolom?
S közben még álmodozom.
Álmodom a boldogságról.
És egy dalos kismadárról.
Álom ez melyből még van ébredés!

Az életet érteni, egy emberöltő is kevés.
Álmodozom, ébredezek a betükre pontot teszek!
Pontot teszek, s néha vesszőt.
Megszámolok tizenkettőt.
Hat fecskét s hat verebet!
Mit mondjak még egyebet.

Mit mondjak még?
Tünődöm asztalra borulva.
Mint mondjon az ember.
Oltár előtt térdre hullva.

Mit mondanánk annak ki elment?
S annak ki érkezik.
Az ki virraszt, mondják neki.
Tartson ki reggelig.

Míg a napfény reá nem ragyog.
Mit mondanánk annak kinek szíve zokog?
Mondhatnánk talán, aludj csak.
Hisz én is álmodom.

Álmodom a boldogságról!
Kéklő tengerekről.
Messze, messze járok, távol vagyok.
Attól amit úgy hívnak magyar haza!
Álmainkban s ébren sokszor utra kelünk.
De e kis hazába mindig megérkezünk.

Lehet hogy talán el sem távozunk!
Egy felé visz sorunk egy lesz az utunk.
Utunkon kő lesz? fa? fű? vagy virág?
Mindegy, csak meni, kell menni, csak tovább.....

 

Kese a kis öreg

Kese a kis öreg az utcán ballag.
Mellette unokája hajában szalag.
Kese a kis öreg már megette kenyre javát!
Fanyarul töpreng....Lassan itt a vég.
S ez már nem vitás

Kese a kis öreg már csak a mának él.
Haja már hófehér, ezt látja ő ha tükörbe néz.
Az érvek fölött győz a józan ész.
Kese a kis öreg, már az unokájának él.
De valamit, ki tudja mit.
Mindig remél.

Rég volt  már mikor ifjúkora elmult.
Betemette az időhomokja.
Elszálltak az évek, nem maradt semmi!
Csak az emlékek.
No meg az unoka, szőke fürtös kislány.

Kese a kis öreg gyönyörűsége.
Ennyi élete lepergett.
Majd pontot tesz az egészre !
Így kerek a világ, így jó ez ahogy van?

Változtanánk rajta olykor boldogan.
De hajj az ember, ember emlékezet óta.
Mindig küzd valamiért, olykor erről szól a nóta!
Erről szól a költő, ezt zengi a poéta.
Ezt kiáltja a rikkancs is, néha, néha!

Vagy talán már e kiáltás is elhalt.
Kese a kis öreg nem hallja már!
Szemére ráborult az örök homály....
Nem megy nem sétál soha már unokája mellett.

Valahol egy dallam szól.....régi elfelejtett!
Talán róla szól a dal, róla szól a nóta.
Kese a kis öreg, emlék már csupán.
Csak név egy, kép egy falon.
Oázis a kies sivatagon.

 


Öröm az ürömben

Öröm az ürömben ha találkozhatunk.
Fáj viszont ha búcsút mondhatunk.
Öröm a dicséret, egy kedves szó.
Mely kimondva jól esik annak aki hallja.

De a szitok úgy hat mint a beborult ég alja.
Komor sötét, mindent elrejt.
Mint mohó, ki kapzsi árgus szemmel őrzi vagyonát.
Nem lát a ködön át mely elméjére borul.

Öröm az ürömben az intelem.
Mely nevel ifjat, gyereket.
Hogy a tiszesség útján maradjon.
S majdan szívében fájdalom ne fakadjon.

Öröm az ürömben ha gaz között nyílik még virág.
Ha látsz, kiscicát s nyakában pántlikát.
Mely a cérnagombolyaggal játszik.
A mosoly a jó szó mindig öröm.
Bár néha, néha, toppan be " e ritka vendég."
Mintha szólna....Most jöttem csak de már mennék!

Öröm s üröm. Mindkettő egy egy szó!
Jelentése más. Az öröm boldogság.
Keserűség fanyar dolog az üröm.
Nem mondjuk rá " köszönöm."
Az örömben vígság van, bár szájunkat hála nem hyagyja el.
De ha üröm ér lehullik rólunk a lepel.

Mely a keserűség gönce.
Mellette ott bánat pohara,
Csapás mit olykor ránk mér az élet!
Ilyen a sorsunk, jobbat érdemelsz úgy véled?
Ahogy élsz úgy lesz, jó ahogy élsz az neked való.
Hisz erről szól egy Edda dal dal.

Formáld a szíved elméd.
Míg friss az anyag, gyúrható fiatal!
Lásd mit tenni kell, mert az uton menni kell.
Találkozás, öröm s üröm, vagy bánat.
Nincs mit tenni ezek reánk várnak!

Élj úgy hogy másoknak utat mutass!
Őszinte élet s tiszta ez az öröm útja.
Hisz a virág közt is kihajt a dudva!
Ahogy élsz, s beszélsz, magadat adod.
S ha tiszta szívvel teszed ezt......
Lessz egy jó napod.......!